BObO

A négy barát története

Szalai Bence

 

    A következő történetet képzeletbeli barátaim képzeletbeli útja során képzeltem el, bármilyen hasonlóság élővel vagy holttal csak a véletlen műve... vagy a képzelet szüleménye.

    Négy jó barát útnak indult, hogy felfedezzék a világot. Hogy könnyebben megkülönböztessük őket, legyen most a nevük Zoltán, Róbert, Bence és Áron. Ahogy mentek, mendegéltek egy hármas úthoz értek. Itt aztán tanácskozni kezdtek, hogy merre is induljanak tovább. Róbert csak a torkát köszörülte, így Zoltán vette magához a szót:

• Én...öhm... hát... személy szerint... tehát... mondhatni... úgy vélem... a középsőn kéne megindulni, mert... tehát...

De Bence közbevágott:

• Ugyan! Minden út Rómába vezet! Sok beszédnek sok az alja, és különben is a bátraké a szerencse, nem beszélve arról, hogy aki korán ker aranyat jel.

• Mi?! – szólalt meg végre Róbert. – Szerintem meg jobb vóna ...khm... ha jobbra mennénk.

Zoltán és Bence aztán egymás szavába vágva próbálták győzködni Róbertet, kevés sikerrel. Áron szokása szerint kihúzta magát a vitából, és oldalt somfordált. Unalmában felkapott egy követ, és teljes erejéből elhajította. Repült a nehéz kő, s ki tudja hol állt meg? Hát én... ha a tovább olvastok, ti is megtudjátok: pont fejen talált egy, a fűben gyanútlanul sütkérező teknősbékát. Csakhogy az nem egy közönséges teknős volt, hanem a páncélosok királynőjének Tekenős Beának szent állata. Az ég elsötétült, és hatalmas szélvihar támadt. A fiúk rögtön felhagytak a vitával, vállukat egymásnak feszítve várták, hogy mi fog történni. A magasból ekkor megszólalt Tekenős Bea dühtől reszkető hangja:

- Az anyátok valagának, aztat! Hogy mertétek így meggyalázni a c... sz... hszent állatomat?! - A tájszólása mellé kissé pösze volt, ezt szeretném írásban is érzékeltetni. - Viccesek vagyunk, mi? Én és a testvéreim is szeretjük a tréfát... ha élve szeretnétek hazajutni, ki kell állnotok három próbánkat. Ha nem sikerül, csirkécskévé változtatlak és megfőzlek benneteket!

A királynő iszonyú kacajt hallatott, s érdekes, még abban is volt egy kis akcentus. A fiúkat felkapta a hurrikánná erősödő szél, és vitte őket sok-sok határon túlra. Miután a vihar elült, egy sötét, sziklás tájon találták magukat. 

• Köllött neked itt majomkodni, mi? – ripakodott Áronra Róbert.

• Haggyá’ békin – mondta Áron –  hát honnan tudtam vóna, hogy ott napozik egy teknős?

• Onnan, hogy fejbeaváglak mingyá– érvelt Róbert.

• Eső után köpönyeg– csitította a feleket Bence. - Megint csak azt mondom, sok beszédnek, sok az alja. Inkább próbáljunk meg kijutni innen. Egységben az erő, sok lúd meg disznót győz, tartsunk hát össze!

• Én... tehát... egyetértek az előttem szólóval – mondta Zoltán, aki sajnálta a drága  időt és energiát, hogy saját gondolatait összeszedje, ezért szinte mindig egyetértett az utolsó hozzászólóval, bármiről is volt éppen szó.

• Ki kelti a feszültséget a szépséges birodalmamban? – kérdezte egy hideg hang az egyik szikla tetejéről. 

     

     A fiúkban megfagyott a vér. Egy hatalmas kígyó meredt rájuk a magasból, szeme vadul villogott. 

     – Áh, igen – sziszegte a hüllő -, a nővérem szólt, hogy számítsak rátok. Én Eszesh Judit vagyok, a kígyók királynője. Nyilván, rájöttetek – mondta. Kezével alighanem a drágakövekkel kirakott koronájára mutatott volna, de mivel nem volt keze, nem csinált semmit, csak folytatta – Én nem szeretem a tréfát, én a rációt szeretem és a rejtvényeket. Nyilván. Innen csak úgy juthattok tovább, ha olyan kérdést tesztek fel, amire nem tudok felelni, de gondoljátok meg, mi lesz az, mert olyan még nem fordult elő, hogy én nem tudtam válaszolni. A vesztest meg... nyilván széttépem.

A fiúk nagyon kétségbeestek. Megint összevesztek volna, hogy kit tegyenek felelőssé, Zoltán azonban megtalálta bátorságát, és sok év után az első önálló gondolatát is. Társaira kacsintott, és a kígyó felé fordult:

• Nos, tehát... ha mindent tudsz. Akkor mondd meg, hogy... izé... melyik az úgymond... kakukktojás: (A)arany, ezüst vagy Petőfi?

A kígyónak arcára fagyott a gyilkos mosoly. 

• Ez... nem... ez... csalás!

Eszesh Judit velőtrázóan sikoltott, és sok ezer darabra robbant. A helyén azonban egy gyönyörű fiatal nő állt, tengerkék szeme csak úgy ragyogott a boldogságtól. 

• Köszönöm! – mondta. -  Megszabadítottál a nővérem átkától! Hálából a feleséged leszek. Együtt újra felvirágoztatjuk majd ezt az országot. Persze, csak ha te is szeretnéd.

• Én... körülbelül... igen! – kiáltotta Zoltán, és szerelmesem csókolni kezdte a megszabadított királynőt.

• A társaidnak nélküled kell tovább menniük – mondta Eszesh Judit, mikor levegőhöz jutott. – Sajnálom, de ez is a nővérem egyik bűbája, hogy ha sikerrel jártok, akkor is veszítsetek valamit. Ne féljetek, ha minden próbát kiálltok, újra találkozhattok majd. Legyetek bátrak, és járjatok szerencsével!

Mielőtt bármit is mondhattak volna, a hurrikán felkapta a három sóbálvánnyá dermedt fiút, és hosszan röpítette őket újabb különös tájak felé. 

Egy tó partján találták magukat. Egészen barátságosnak tűnt ez a táj. A nap melegen sütött valahol a fejük felett... de valami nem volt rendben, érezték. Nem kellett sok, hogy megtudják micsoda: egy elefántnagyságú béka ugrott el a fejük felett, és egy sas méretű legyet üldözött. Hogy iciri-picirire zsugorodtak, vagy a világ nőtt ekkorára, amíg repültek, nem tudták eldönteni, de azt látták, hogy a nád körülöttük az égig ért, és amit az előbb még dombnak hihettek, az csak egy vakondtúrás volt. Ekkor rémületükre nagy robajjal szétnyílt a nádas, és egy óriási gólya jelent meg. A békát követte, de most megakadt a tekintete a három jövevényen. Szeme összeszűkült, megvető gúny tükröződött benne.

• Oh, hát itt vagytok – szólt rémisztő hangján, ami olyan volt, mint ezer varjú rikácsolása. Erős szláv akcentussal ejtette a szavakat. – Én Gólyalábú Sztasha vagyok. A madarak királynője, és a megsértett Tekenős Bea húga. Melyikőtök az, aki megkísérli kiállni a próbámat?

A fiúk meglepetésükből magukhoz térve is egyre csak a hatalmas madarat méregették, bár főleg azért, hogy ne kelljen egymás szemébe nézniük. Bevoltak rezelve, no.

• Mi lesz? Nem érek rá egész nap! – dobbantott idegesen a gólya.

• A bátraké a szerencse, én leszek az! – kiáltotta Bence.

• Hát jól van... – mondta Gólyalábú Sztasha, és szeme mohón megcsillant–de figyelmeztetlek, itt a közhelyek nem segítenek. Egy igazi férfi műveltsége kell, hogy ezt megválaszold, és megmentsd a saját és barátaid életét. Mondd meg nekem, mi az a háromgombos szabály?

• Oh, hát csak ezt szeretnéd tudni? – nevetett Bence, akinek életében először végre kapóra jött egy az agyából minden gyakorlati haszonnal bíró tudást kiszorító felesleges okosságokból. Ó, ha ezt volt osztályfőnöke tudná! - A háromgombos szabály az egysoros zakó helyes viselésére vonatkozik, amely szerint a zakó középső gombját mindig, a felsőt csak bizonyos esetekben, az alsót pedig soha nem gomboljuk be.  

Gólyalábú Sztasha nem hitt a fülének. Csőrét dühösen csattogtatta a fiúk felé, de azok hirtelen nőni kezdtek, és mikor elérték normális magasságukat, a gólya már nem volt sehol. A helyén azonban egy csodaszép szép, csokoládébarna szemű nő állott.

• Köszönöm neked! – mondta, immár sokkal kedvesebb hangon. - Nem is hittem, hogy akad még férfi, aki ilyen dolgokat tud. Ha kívánod, a feleséged leszek, és itt boldogan élhetünk örökkön-örökké.

• De még mennyire kívánom! – ujjongott Bence, aki izgatottságában még idevágó bölcsességeit is elfelejtette.

• Örülök! – mondta a lány, majd a másik két fiúhoz fordult. – Ti viszont siessetek, mert a nővérem már biztosan tudja, hogy két húgát is megszabadítottátok az átkától. Ég áldjon benneteket, remélem, hamarosan találkozunk!

Áront és Róbertet most már nem érte váratlanul, hogy felkapja őket a szél. Arról beszélgettek vajon, mi vár rájuk, és arra jutottak, hogy rosszabb dolgok már úgysem történhetnek.

Ahogy ezt kimondták, rögtön meg is bánták. Egy sötét dzsungel legmélyére kerültek. Olyan sötét volt, hogy az orruk hegyéig sem láttak. Tudvalevő, hogy ilyenkor az ember többi érzéke felerősödik, hogy segítse a boldogulást és túlélést. Nos, a két fiú azt kívánta, bár ne lenne így. Hallásuk annyira kiéleződött, hogy a legapróbb levélzizzenés is ágyúdörrenéseként pufogott dobhártyájukon. Akkor ehhez képest képzeljük el, mit éreztek, amikor egy hatalmas állat közeledő lépteit hallották a fák mögül, .

• Ki jár a birodalmamban? – kérdezte egy kényes női hang. – Csak nem a nővérkém megalázói?

Egy izzó szempár gyúlt ki valahol a bokrok közül. A fiúk nem tudtak megszólalni. Minden porcikájukat megbénította a félelem.

• Jaj, nem érek én erre rá. Én Párducz Tímea vagyok, a dzsungel úrnője. Innen csak úgy menekülhettek, ha téptek egy szőrszálat a pofikámról. De az nem sikerült még senkinek, fiúkák. Mindig éber vagyok, és széttépem, aki csak közelíteni mer.

Teltek-múltak a percek, mire Róbertnek végre eszébe jutott valami:

• Van egy ötletem– súgta Áronnak – én majd fő'mászok a fára, te meg e’tereled a figyelmét, oszt alám csalod. Mikó idegyün, akkó ráugrok a fejire, oszt attú majd elájul, oszt téphetsz egy szőrszálat.  

Áron csak ingatta a fejét:

• Mé’ nem te tereled el a figyelmét, oszt majd én ugrok rá?!

Róbert visszakézből jól fültövön vágta a barátját, hirtelen ez volt a legnyomósabb érv, ami eszébe jutott. De csakugyan hathatott, mert Áron mindjárt kötélnek állt:

• Jó’ van, akkó másszá te... – nyelt egyet, és megindult a szempár felé – cicici, gyere ide majd mesélek neked egy kis középkori politikatörténelmet... 

Hogy, hogy nem, ahogy Párducz Tímea meghallotta  ezt a két szót: „középkori politikatörténet”, rögtön mély álomba zuhant. Olyan hangosan horkolt, hogy beleremegett az egész éjszaka dzsungelestül. (Vagy dzsungel éjszakástól, ahogy tetszik.) Nem értették a dolgot, de azért Áron kapta magát, és egy egész marék szőrt tépett az állat arcáról. Az keservesen felordított, majd a levegőbe emelkedett, és mikor földet ért, belőle is egy szépséges királynő lett. Mielőtt azonban bármit mondhatott volna, Áron felkiáltott:

• Stipi-stopi! – és a szemét forgató Róbert mellől, oda is lépett a lányhoz. 

• Aranyos fiú vagy! Tetszel nekem. Lennél-e a dzsungel királya? – kérdezte a lány.

• Olyan mint a Tarzan? Hát hogy ne lennék! – ujjongott Áron, és csókot nyomott a piros orcákra.

Párducz Tímea most Róberthez fordult, de ő megelőzte:

• Tudom, tudom... gyüjjön mán a szél, elegem van a szerelmesekbű!

Ezúttal azonban nem jött semmilyen hurrikán. Róbert alatt megnyílt a föld, és ő csak zuhant, zuhant a sűrű, fojtogató feketeségbe. Percek vagy talán órák teltek el, mire végre valami világosságot látott. Ám az a pokol tüze volt, ő pedig egyenesen egy hatalmas üstbe zuhant. Hiába kapálózott, sehogy nem tudott kimászni.

• Hogy milyen féleszű vagy! – hallotta Tekenős Bea gúnyos hangját. – Hogy tudtatok ti túljárni a húgocskáim eszén? Feloldottátok az átkot, amit rájuk küldtem, pedig évekig tartott míg tőrbecsaltam mindűket. Sebaj, itt vagy te nekem vigaszdíjnak.  

Róbert az üst peremén masírozó teknősbékákat látott, akik egy-egy szelet répát, hagymát és petrezselymet dobáltak mellé a vízbe. 

• Milyen kár – mondta a gonosz királynő - hogy elfogyott a puffasztott rizsem. 

Ha valamikor hát Róbert most tényleg nagyon félt. Érezte, hogy egyre melegebb a víz. Igyekezett törni a fejét, de semmi nem jutott eszébe. Megadta magát a végzetnek, és várta a halált. Hanem ekkor az egyik teknős, amelyik a fűszereket hozta, megbotlott és egy egész marék borsot szórt a fiú fejére... Róbert akkorát tüsszentett, hogy a beleremegtek a pokol falai, és a gyenge idegzetű Tekenős Beát úgy megijesztette, hogy az megcsúszott és beleesett a fortyogó lávafolyamba. Abból aztán egy gyönyörű nő emelkedett ki, hálától könnybe lábadt szemmel. Kezét nyújtotta a főddögélő Róbertnek, kirántotta az üstből, és szállt, szállt vele felfelé a csillagos égig.

• Köszönöm! – kiáltotta boldogan a lány. – Már azt hittem, sosem törik meg az átok. Nem voltam ám én gonosz egész életemben. Csak egyszer nem ejtettem az ’l’ hangot egy veszélyes varázsigében, és ez lett belőle... de most már minden rendben lesz!

Mint látjátok, ez a mese sem kíván szakítani a hagyományokkal, és végül is miért pont e szép lányokat és bátor fiúkat büntessük azzal, hogy pusztán újító szándékból megfosztjuk őket a boldog végkifejlettől? Ezután tehát a négy király és királyné boldogan élt, amíg meg nem halt. 

​

Bár ami azt illeti olyan pletykát is hallottam, hogy színészként akartak megélni Vajdaságban, és végül éhen haltak. Jó éjszakát gyerekek!