mesetár
Vilmos és az álmok királya
Szalai Bence
Élt egyszer régen, mikor a varázslat és mágia kora már elmúlóban volt itt a Földön, egy bátor, talpraesett kovács legény, Vilmos. Igaz, mindenki csak Vilinek hívta, hiszen apját hívták Vilmosnak, akiről ugyan már régóta nem hallott. Hogy mi lett vele, senki se tudta pontosan. Vili egész fiatal volt még, amikor apja egyik reggel közölte, megunta a nélkülözést, az egyik napról a másikra való éldegélést, és nekivág a nagyvilágnak, hátha szerencsével jár. Ha meg nem, akkor legalább nem ebben a poros faluban savanyodva éli le az életét, szegényen és boldogtalanul. Az asszony hiába kérlelte, és fiacskája keserves sírása sem hatotta meg, a férfi elment, és azóta sem látták.
Teltek-múltak az évek, a kis Vili felcseperedett, talán egy kicsit gyorsabban is, mint azt anyja szerette volna. De nem volt mit tenni: az ember nyakába szakadó felelősség megköveteli a férfivá érést. Vili pedig kétség kívül helyt állt. Kitanulta a kovácsmesterséget, ügyes és szorgalmas volt, sem őt se a munkáját nem érte panasz. Jól éltek anyukájával. Noha nem dúskáltak a javakban, hiányt sem szenvedtek. Hanem az asszony szíve örökre sebzett maradt, és mosolyába mindig vegyült valami mély, földöntúli szomorúság. Egyik éjjel aztán örök álomba merült. Vili nem is akarta elhinni, az asszony arca olyan tiszta volt, olyan élőnek tűnt, de mégsem kelt fel, akárhogy szólítgatta fia. Aznap este Vilinek sehogyan sem volt maradása otthon. Dühös volt, tehetetlen, s mindenek előtt vigasztalhatatlanul szomorú. Akkoriban csak egy helyet ismertek az emberek, ahová bánatukat feledni járhattak: a kocsmát. Vili besétált hát a faluba, benyitott a gyéren megvilágított, kiabálástól és poharak koccanásától hangos ivóba. Leült egy félreeső sarokban, és csak ivott. Egyik sört a másik után. Senki nem szólta meg érte, tudták jól, milyen bánat emészti. Hanem egyszer csak egy különös alak állt meg előtte. Fekete köpenybe burkolózott, és csuklyáját is olyan mélyen az arcába húzta, hogy senki meg nem ismerhette volna.
Vili legnagyobb meglepetésére a csuklya alól egy fiatal női hang szólította meg:
-Béke veled, kovács legény! Ha tudnád, mióta kereslek! - A fiú nagyon megdöbbent. Nem volt benne biztos, hogy nem álmodik, vagy nem az italtól képzelődik-e ilyen erősen. Kíváncsisága mindenesetre erősebb volt mint gyanakvása:
- Engem? Miért? – kérdezte.
A lány leült, és hangját suttogóra fogta.
- Te vagy Vilmos, a kovács. Megjövendölték, hogy eljössz és megszabadítasz minket!
- Egy kicsit lassabban, ha kérhetem! Nem vagyok egészen... friss. Ki jövendölt mit? És különben is, ki vagy?
- A nevem nem árulhatom el. Szüntelenül menekülnöm kell, és még nem tudom, bízhatok-e benned. Annyit azonban elmondhatok: az álmok országának hercegnője vagyok. Apámat sok évvel ezelőtt letaszította trónjáról egy zsarnok. Országunk romokban, és ha így folytatódik, a tiétek is veszélybe kerül.
- Az álmok országa? – nevetett Vili, és gúnyosan a korsójára mutatott. – Azt hiszem, te is eleget ittál már.
Azzal fel is kelt volna, de a lány megragadta a kezét.
- Kérlek, higgy nekem! Tudom, hogy nehéz. De a jóslat szerint te vagy az egyetlen, aki legyőzheti a gonoszt. – könyörgött.
- A csuklya alól forró könnycsepp hullott a fiú kezére. S ahogy a lány könnye Vili bőréhez ért, elé tárult egy borzalmas látomás. Sírást hallott, szenvedést és nyomort látott egy különös, végtelenül messzi tájon, és mindent valami kimondhatatlan gonoszság lángjai perzseltek fel.
- Most már hiszel nekem? – kérdezte a lány
- Igen – felelte a fiú.
- Akkor segítesz?
- Segítek! Bár nem tudom, hogy mit tehetek én egyedül egy ilyen szörnyeteg ellen.
- Azt senki sem tudja. De ha igaz a jóslat, megleled a megoldást.
- Azért ez nem túl vigasztaló.
- Sajnálom! Mi az álmok országában szeretünk sejtelmesen fogalmazni. Olyannyira, hogy sokszor magunkat sem értjük
- Remek, akkor csak azt mondd, merre induljak!
- Álomországba az álmokon keresztül vezet az út. – mondta a lány, és elővett egy kis fiolát a köpenye alól. – Idd meg ezt! S oda is érsz, de várj, mert... – befejezni azonban már nem volt ideje, mert a fiú kikapta kezéből az üvegcsét és egy hajtásra kihörpintette annak gyöngyöző tartalmát. S mintha hirtelen eltűnt volna alóla föld, megszűnt minden gondolat, fájdalom, gyász, az ital okozta kótyagosság, és elnyomta az álom.
Vili egy furcsa országban ébredt. Az ég bíborban és lilában játszott, mintha borús alkonyba fagyott volna az idő. Körös körül kék fű lengedezett, és jeges szél fújt szüntelenül. Ezüst hegyek körvonalai látszottak a távolban. Egyetlen út volt, ami feléjük vezetett, elindult hát rajta. Ám hősünk is csak ember, s minthogy a kocsmában jócskán fogyasztott búölő sörből, megállt egy rozsdavörös fa tövében, hogy a feszítő ingertől szabaduljon. S hogy mindjárt könnyebb is lett a lelke, de akkor valaki rákiáltott dühösen:
- Ó, hogy nem látsz a szemedtől, te marha?
Vili összerezzent, és a fa tövére meredt, merthogy onnan jött a hang. Hamarosan megjelent az is, aki hallatta: egy igencsak elázott teknős mászott elő a fűből.
- Na, mi az, még süket is vagy? – korholta tovább Vilit
- Bocsánat! Nem láttam, hogy van ott valaki – mentegetőzött az.
- Persze! Aki ilyen nagyra nőtt, miért is venné észre a kisebbeket…
- Nem erről van szó! Egyszerűen csak elbámészkodtam. Sosem láttam még ilyen különös országot.
- Fúj, ráadásul sört ittál! – mondta a teknős, ahogy megszagolta magát – Na tessék, most magyarázhatom mindenkinek!
- Dehát... egy pillanat! Hogy-hogy tudsz beszélni?
- Ezt én is kérdezhetném tőled. Láthatóan nem sok értelem szorult abba a borzas fejedbe. Miért ne tudnék?
- Hát, mert teknős vagy!
- És?!
- Ahonnan én jövök, ott senki nem beszél az emberen kívül – mondta Vili.
- Az aztán remek hely lehet… és mégis mit keresel itt?
- Az álmok királyát keresem!
A teknős felkiáltott és hirtelen a páncéljába húzódott.
- Halkabban! – mondta ijedten. – Mit akarsz tőle?
- Tőle semmit... Egyszerűen le akarok számolni vele! – mondta Vili határozottan.
- Mi?! Te tényleg bolond vagy! – mondta a teknős, és idegesen körbenézett. – Ő elpusztíthatatlan! Egy perc alatt végez veled, mint ahogy eddig mindenkivel, aki fegyvert fogott ellene.
- Akkor is meg kell próbálnom. Ígéretet tettem!
- Ostobaság volt... S aki ilyet kér tőled, az biztos, hogy a halálodat akarja.
- Nem. Ezt nem hiszem! Csak nagyon kétségbeesett.
- Sokunkat hálára köteleznél, ha sikerrel járnál – csillant fel a remény a teknős arcán, aztán újra a félelem ült ki rá –, de az lehetetlen. Te is elbuksz, mint a többiek.
- Akkor elbukok.
- Te tényleg nem félsz? – ámult a teknős.
- Nem. Az az igazság, hogy nincs mit vesztenem.
- Hm... talán akkor mégis van esélyed ellene. Most, hogy jobban megnézlek – hunyorgott a teknős – még hasonlítasz is rá.
Folytatódik az olvasó képzeletében...